Nem tudok kibékülni a külsõmmel
Érdekességek2026. október 07.
Elgondolkodott már azon, hogyan viszonyul a külsejéhez, és vajon kellõ jelentõséget tulajdonít-e neki? Elégedett vele, vagy folyton aggodalmaskodik miatta? Mennyire tartja fontosnak a szépséget vagy a jó megjelenést? A gyermekkorban meghatározó jellegû érzelmi kapcsolatoktól kezdve a felnõttkori késztetéseken át, egészen a divat diktálta ideálokig sok minden befolyásolhatja a válaszadást. A pszichoanalitikusok gyakran foglalkoznak a fizikai adottságok, a külsõ elfogadásának szerepével a személyiség alakulásában. Az alábbiakban az õ tapasztalataikból merítünk...
Vajon megtanulható-e, hogy külsõnket ne becsüljük alá, béküljünk meg vele, és helyes önértékeléssel leküzdjük gátlásainkat? Ha törekszünk rá, biztosan... de számos tényezõ befolyásolja. A siker kulcsa mindenekelõtt az emberi kapcsolatok szövevényében és gyakran egy adott kultúrkörnyezet által alkotott képben rejlik. De hogyan is alakul ki a külsõrõl alkotott (ön)kép? Elõször a gyermekre esõ tekintetek a meghatározók, ahogyan az anya és az apa értékeli csemetéje külsejét, figyeli testi adottságait, öltözteti, esetleg felcicomázza. Azután a gyermek maga is szembesül a róla alkotott képpel a szülõk, testvérek, közeli családtagok részérõl. Amíg azonban kicsi, nem fontos számára a szépség, nem is tudja, mit jelent valójában - inkább viccesnek találja a dolgot... Az õ kis világa akkor még csak a közeli hozzátartozók körére korlátozódik, és azokat a reakciókat érzékeli, melyek tõlük érkeznek és általában túlzóan pozitívak. Pedig ha azt mondják neki "milyen szép vagy", az semmit nem jelent a számára, mert csak akkor meríthet belõle erõt, önbizalmat, amennyiben a szeretet kifejezõdését fedezi fel az ilyen szavakban. Így attól sem szomorkodna, ha a szülõtõl azt hallaná: "hogy te milyen kis csúnya vagy, és én mennyire szeretlek"... A gyermekek önbizalma, magáról alkotott képe abból a kapcsolatból ered, amelyet mi, szülõk és felnõttek kialakítunk velük. Ha a szülõk nem aggódnak a gyermek (külsõbelsõ) tulajdonságai miatt, sõt lelket öntenek belé, ha valamilyen adottságot nem találnak tökéletesnek nála, a csemetéjük is helyes önértékeléssel indulhat neki az életnek.
De mi történik akkor, ha a szülõ gyötrõdik gyermeke külsõ adottságai, a környezete által róla alkotott kép miatt? Akkor bizony ez a negatív érzelem áttevõdik a gyermekre is. Elõfordul például, hogy az anya - elégedetlenségét palástolva - igyekszik úgy öltöztetni a kislányát, mint saját magát: ez annak a jele, hogy külsõleg is a tükörképére szeretné formálni. És ha ez nem sikerül, aggódni kezd, mert úgy érzi, minden erõfeszítése kárba veszett. Ilyenkor természetesen hibázik, hiszen a gyermekkel azt próbálja elfogadtatni, hogy hasonlítania kell a mamájára. Ez azt kockáztatja, hogy csemetéje elveszíti saját önazonosságát, gyermeki lényével ellentétbe kerül, és önértékelési zavarai lesznek.
A külsõrõl alkotott kép kialakulása
Amikor a gyermek felcseperedve, a családi körbõl kikerülve - az iskolában, barátok között vagy a felnõttek számára új világában - szembe kerül mások véleményével, a külvilág értékítéletével, már másképp látja külsejét, és általában többet törõdik vele. Az önmagáról alkotott, jó esetben harmonikus imázs azonfelül olyan képekbõl és szavakból épül fel, melyeket ideálok és sztereotípiák közvetítenek: újságok, tv-mûsorok (reklámok), filmek, utazások stb. révén. A külvilág, és ezen belül a különbözõ szintû iskolák azonban megtanítják a gyermeknek, hogy a világ nem homogén, és az emberek sem azok benne: így helyt kell adni a másságnak, annak, hogy sem külsõleg, sem belsõleg nem vagyunk egyformák. Ennek elfogadtatásában persze a szülõk szerepe is lényeges, akiknek meg kell tanítaniuk a gyermeküknek, hogy az esetlegesen hátrányos megjelenés, valamilyen kedvezõtlen fizikai adottság nem szabad, hogy hátrányt jelentsen neki az életben, gátlásai származzanak belõle. Helyette orvosolni kell a problémát, majd felülemelkedni rajta. Ha azonban a szülõnek is kétségei vannak ennek sikere felõl, azt a gyermek (bármilyen korú is) azonnal érzékeli, és rossz lelkiállapottal fogadja. Ezért felnõtté válásakor arra kell törekednie, hogy testi adottságaira úgy tekintsen, mint egy vele született sajátságra, melyet csak pozitívan szemlélhet, mert lehetõsége van a kevésbé kedvezõ pontokon javítani rajta (sportolással, öltözködéssel stb. - vagy akár plasztikai mûtéttel, pl. egy elálló fül esetében).
Amikor a külsõ elfogadása nehezen megy...
Ennek oka abban rejlik, hogy a legtöbben a tökéletességre törekednek. Azt pedig koronként változó képek, formák, ábrázolások képviselik, és a leggyakrabban csak részlegesen. Ezek nyomán az egyén önértékelésében már nem a valóság számít, hanem a képzeletbeli, és persze a vágy. Az elképzelt és a hõn óhajtott sokszor egy külsõ imázs felé irányul: olyan ideális testet akar, mint X-é, az õ képére akarja formálni magát. Ezek az idolok pedig ismétlõdnek a magazinokban, a reklámokban, a filmekben... Nagyon nehéz ellenállni annak a nyomásnak, melyet ennek a divat diktálta szépségeszménynek a követési "kényszere" jelent. Mindez szinte olyan, mint egy megszerzendõ vagyon, melynek birtoklására törekedni kell, és ha sikerül, az egyén gazdagabbnak érzi magát... Késõbb azonban bekövetkezhet egy olyan idõszak is, amikor már nem a szépség keresésérõl van szó, sem arról, hogy a divat diktátumainak megfeleljünk. Inkább egy olyan furcsa kapcsolatról, mely az énünk és testünk között alakul ki. Lényege egy olyan identitáskeresés, mely egy adott külsõ forma mellett kötelezi el magát, és olykor ellenáll a józan ész parancsának is. Elõfordul, hogy ez a képzeletbeli cél már nem is esztétikai kérdéseket vet fel, csak gyötrõdést okoz. Hiszen hatalmas például a különbség egy tényleges fizikai hátrány és például egy elõnytelen, hosszú orra miatti folytonos aggodalom, gátlás között. Mégis, a szenvedés azonos fajtájú, mert az utóbbi esetben nem az ok számít, hanem az egyén viszonya a testéhez. Amikor ugyanis az énünk némileg "elkülönül" a testünktõl, vagy annak egy részétõl, az a testrész "idegenné" válik. Ilyenkor azt akarjuk, amink nincs - a példánál maradva: kicsi, fitos orrunk -, vagy azzal rendelkezünk, amitõl visszariadunk - hosszú orr -, így valaminek a hiánya, illetve a megléte olyasmit jelent a számunkra, ami gátlást okoz az életünkben. Megakadályoz helyes önazonosságunk kialakításában, kedvezõ önképünk megrajzolásában. Ezért sohasem tudjuk magunkat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. De tudnunk kell: ma olyan világban élünk, amelyben az emberi test egy "formálható tárgyként" jelenik meg, és alkalmas arra, hogy a végtelenségig alakítsák. Emellett a mai kor divatja diktálja, milyen elvárásoknak kell megfelelnie az ideális külsõnek. Sokan még azt is gondolják, hogy ha ennek eleget tesznek, az életkorral járó változásokat is késleltethetik vagy "újjászülethetnek" - legalábbis külsejükben. Egy bizonyos határon túl azonban ez a törekvés a belsõ értékek elhanyagolásához és a külsõre való túlzott koncentráláshoz vezet. Ez utóbbi pedig a legtöbb esetben a vágy szintjén megreked, és beválthatatlan illúziók formájában frusztrációt okoz. Így tehát, amíg nem tudjuk elfogadni saját egyedi, külsõ tulajdonságainkat, az általunk ideálisnak tartott képtõl való különbözõségünket, addig rosszul érezzük magunkat a bõrünkben. És továbbra is "haragszunk" a testünkre... Pedig sokkal jobban tesszük, ha megbékélünk vele, és az egészséges életmód, a helyes táplálkozás szabályainak betartása mellett, sok testmozgásra törekedve igyekszünk inkább pozitív énképünket és kisugárzásunkat erõsíteni.
forrás: Patika Magazin
