„E gyönge nő tisztább lelkülete”
Érdekességek2026. április 16.
Bencze Ilona Jászai Mari-díjas színésznő, előadóművész, rendező, érdemes és kiváló művész. A Magyar Köztársasági Érdemkereszt lovagkeresztje kitüntetés tulajdonosa, egy nemzet kedvenc „Évája”. Mint szabadfoglalkozású színésznő számtalan színházi előadásban szerepelt, sőt évekig tanította a fiatal színészeket a Madách Színház musicalstúdiójában. Nem utolsó sorban két önéletrajzú ihletésű könyvet is írt és a Patika Magazin oldalain is visszatérően szerepel örökérvényű gondolataival.
Szeretem az ünnepeket. Régebben a nőnap nagy ünnep volt, mostanra mintha megkopott volna a fénye, talán azért, mert manapság az év minden napjára jut valaminek vagy valakinek a „napja”, sőt „világnapja”. Kár. Azt remélem, hogy azért az egyéni ünneplés nem maradt el, partnerek, férjek nem feledkeznek meg arról, mit jelent számukra a hozzájuk tartozó nő.
Mindig is érdekeltek a női sorsok. Sok nő vett körül. Nagynénik, három lánytestvér, középiskolában lányosztályba jártam, leánykollégiumban 400 kamaszlánnyal összezárva, és nem mellékesen: leánygyermekes édesanya lettem. Volt alkalmam a megfigyelésre, a tapasztalásra, a sajátom is tartogatott nem kevés fejtörést.
Szükségem is volt rá, a munkámhoz elengedhetetlen. Színésznőként számtalan női szerepet élhettem végig a színpadon 54 éves pályafutásom alatt. Elemeztem karakterüket, értelmeztem gondolataikat és tetteiket, angyali, démoni, bűbájos, gonosz, szegénysorsú és királyi fenségek keltek életre általam, lettek sajátommá estéről estére. Ahány szerep, annyiféle élet. Gyönyörű és hátborzongató egyszerre.
Szakértővé nem váltam, de sokat tanultam általuk magamról is. És persze a másik nemről úgyszintén, hiszen közös mámor és gond az egymással való kapcsolódás mikéntje, az édenkerttől napjainkig.
Évát is játszottam, az „örök nőt” Madách Imre gyönyörű drámájában, megélhettem a különböző korok asszonyának vergődését és diadalát évszázadokat felölelő utazásban.
Ismerjük a történetet, a darab csúcspontján, ahol a sok viszontagság után – látva az emberiség eljövendő sorsát –, Ádám kétségbeesésében éppen eldobná magától az életét, amikor Éva megjelenik, és tudatára adja: „Anyának érzem, óh, Ádám magam.” Van ennél szebb gondolat?
Hogy a megoldást egy születendő kis lélek hozza, akit egy férfi és egy nő találkozása hívott életre, az élet pedig élni akar, és ehhez szüksége van mindkettőjükre, apára és anyára. Az emberi lét folytonossága, felelőssége, az első emberpár sorsa, feladata, küldetése, ami nem veszít érvényességéből, míg létezünk, mert az kőbe vésett törvénye a természetnek, a teremtés ősi rendje. Ádám: „Uram, legyőztél. Ím porban vagyok Nélküled, ellened hiába vívok: Emelj, vagy sújts, kitárom keblemet.”
Az úr Ádámhoz intézett szavai pedig tisztán kijelölik a nő szerepét a férfi életében.
„…S ha tettdús életed zajában elnémul ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkülete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá szűrődni.”
Hölgyeim! Ez lenne a mi feladatunk, „és nem is kevés.”
Ehhez persze közös akarás kell, tudjuk, egyedül egyiknek sem megy. Lehet, hogy csak békén kellene hagyni egymást, és mindenkinek végezni a maga dolgát? Van néhány közhelyes, elcsépelt szavunk: elfogadás, tolerancia, együttérzés, tisztelet, harmónia, szeretet…
Állítólag, aki kipróbálta és alkalmazza, esküszik rá, hogy működik.
Mi lenne, ha újra divatba hoznánk őket?
forrás: Patika Magazin
