Párkapcsolati zavarok és mellékhatásaik, amiről ne kérdezze gyógyszerészét
Érdekességek2021. október 18.
Amíg nem ér a fülünkig a baj, addig hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni a problémákat, amíg a kupac egy Himalája-nagyságú heggyé nem nő - ilyenkor orra esünk benne és kénytelenek vagyunk észrevenni... Az egyik fél - amelyik előbb érzékeli - legtöbbször nem akarja tudomásul venni a jelentkező tüneteket.
Általában a pár női tagja kezdeményezi a „szervizelést”, míg a férfiak többnyire elzárkóznának, ám gyakran mégis részt vesznek benne, a feleség (barátnő) nyomásának engedve. Igaz, ez általában akkor van így, amikor ők ássák alá a kapcsolat alapjait, esetleg, már meg is van egy új partner, de legalábbis egy erős érzelmi-szexuális impulzus hatása alatt állnak.
Természetesen ez fordítva is megesik, azonban általában (nem mindig), főként, ha gyerekek is vannak a „csomagban”, az anyák etikailag korrektebben játszanak. Hangsúlyoznám, hogy általában, hiszen ezekben az esetekben is találkozom meggondolatlan, felelőtlen és egocentrikus döntésekkel, melyek kizárólag ösztönből generálódnak, és görcsösen a „na, és énvelem mi lesz?!” című mártírszakos produkciók prolongálódnak, jó nagy, nehezen kiegyengethető kátyút eredményezve.
22-es csapdája – a férfiegó
Férfiak esetében, még ez a pszeudo-önvédelmi zászló sincs lobogtatva, mintegy igazoló címke gyanánt – egyszerűen addig nem is hoznak döntést, míg az új szituáció véletlenül – vagy a harmadik résztvevő pressziójára, nagy kelletlenül vállalva a konfrontációt - felszínre nem bukkan. Sajnos ilyenkor, már, mint vulkán tör ki az igazság, ami addig takargatva lappangott. Ekkor lép fel a hatás-ellenhatás mechanizmusa, ami egy 22-es csapdáját hozhat létre, a sértegetés végtelenített játszmájával.
Repülj terápiára
Általában ez az a pont, amikor bejelentkeznek, a pár azon felének javaslatára, amelyik meg szeretné menteni a kapcsolatot. Ilyenkor sajnos előfordul, hogy ez egy vélt mentőöv, melybe kétségbeesetten kapaszkodik az egyik – míg a másik passzív, és kizárólag az unszolás miatt jelenik meg a párterápián. Homlokára, mintegy ki van írva; „örüljetek, hogy egyáltalán itt vagyok”. Sajnos ő nem produktív, kevéssé empatikus, szabadulna már, ezért nemigen működik együtt. - No, ez aztán nem egy konstruktív hozzáállás; bármely okból, bármelyik fél miatt is alakul ki ez a nem kívánt helyzet, és bármi is a cél, minkét alapító tagnak aktívan részt kell vállalnia ebben a programban. Az a fél, amelyik borít, általában passzívabb - sunnyog - pedig motivált is lehetne, miután az ő érdeke is az, hogy mihamarább és minél kevesebb sérüléssel le lehessen zárni a folyamatot. Vagy éppen aktív, de ez öncélú, csak arra terjed ki, hogy „legyünk már ezen túl, van nekem fontosabb dolgom is...”
Nincs fontosabb dolog mint a tiszta helyzet
Pedig nincs. Ez, a legfontosabb, hogy az egykor virágzó, mára kiégett kertet tiszteljük meg azzal, hogy úgy lépjünk tovább, hogy legalább a gyomlálást együtt végezzük el. Sokszor „elfelejtik”, hogy egykor szerették egymást és, hogy többnyire nemcsak kettejüket, hanem a többi családtagot is érinti döntésük – főként, ha a folyamatba sorozatos és hiába való sárdobálás is vegyül. Mindig azzal kezdem a beszélgetést, hogy tudassam; egyrészt pártatlan vagyok, nem az a cél, hogy mindéképp „összevarrjuk” újra a két irányba tartó párt, de az ép lélekkel való továbblépés mindegyikőjüknek nélkülözhetetlen a létezés egészséges folytatáshoz – legyen az újra együtt, illetve külön. E nélkül az amúgy sajtkukac módjára fészkelődő, türelmetlenebb, kilépésben aktívabb fél is csak akkor tud érdemben új kapcsolatába átlépni, ha nem viszi a hátán régi kapcsolatuk erjedő szemét-gyűjteményét.
A vádak mérgező hulladéka
Arról nem is szólva, hogy a kimerítő vádaskodások, egymásra mutogatások mögött, már régebben ott lapulhatott az a mérgező hulladék, mely egy hirtelen külső hatásra egyszer csak aktiválódott, szivárogni kezdett. Ezek a szőnyeg alatti halmocskák, amíg, még növekedési szakaszban vannak - és persze indirekté állandó tápanyagot kapnak - primer szakaszban ugyanúgy kezelhetőek, mint egy betegség idejében felismerve. Amennyiben nem veszünk róla tudomást, lassan mindent megmérgez, és már nemigen lehet szétválasztani a kincset a salakanyagtól. Ha meg is próbáljuk kihalászni a kincs-darabokat, sajnos már összekenve, megrongálódva találunk rájuk.
Nem csak kinder a meglepetés!
Vannak még a „meglepetés-csomagok”, amikor minden látható előzmény, illetve érzékelhető hullámvölgy nélkül a derültnek tűnő égből érkezik a csapásmérő egység. Mit kellett volna érzékelni? Sajnos az emberi természet nem feltétlenül logikus, etikus, vagy következetes… Sokszor azt kérdezi a megcsalt, vagy elhagyott fél, mitől jobb a másik, amikor semmivel nem jobb, szebb stb. Néha valóban érthetetlennek tűnik, látva a „kiváltó okot”, aki esetleg valóban nem egy észlény, nem egy bombázó, nem is fiatalabb, sőt, még több gyereket is húz maga után. Ilyenkor az elhagyott partner önképe, egója nagyot sérül, szeretne részvétet, megértést, és igazolást, hogy ő maga semmivel sem rosszabb, sőt..
Ötvenes nejemet két huszonötösre cserélem...
Itt most hosszon lehetne taglalni pl. az általános férfi-igényt (-) amire jól aládolgozik a kereskedelmi média, az általános szépségideál erőltetése, illetve a „ha nem vagy huszonéves túrót sem érsz” című általános társadalmi nyomás. Ez a nőket sokkal keményebben érinti. Sokkal több sorompó állja útjukat, amikor például visszatérnének dolgozni, a megváltozott körülmények miatt, és persze éveket hagytak ki, a koruk sem a legideálisabb, stb. Ilyenkor alakul ki általában egy depresszív, önértékelési zavarokkal, pánikkal fűszerezett szakasz – hiszen nincs mibe átkonvertálni az energiát, ha nem kap értékes, kreatív feladatot, komolyabb gondok is felmerülhetnek. Ilyenkor sokszor azt hallják környezetüktől, hogy „ott a gyerek, mint feladat” és hasonló bölcseleteket. A gyermek nem feladat, nem eszköz, hanem az ártatlan utas egy olyan kocsiban, melynek kormányát minimum kétfelé rángatják. Ahhoz, hogy ő(k) ne sérüljenek, nem árt, ha az elhagyott fél is rendelkezik olyasmivel, ami átsegíti a legkeményebb szakaszon, ahol hasznosnak és nélkülözhetetlennek érezheti magát – ezzel marad energiája odafigyelni a fontos dolgokra, hiszen nem kattog állandóan értelmetlenül.
Hagyd békén a pirulákat!
A kattogás kifejezés, igen találóan fejezi ki azt az állapotot, amikor energiát használunk, ám egyáltalán nem haladunk, így ez fölösleges pazarlás - ellenben roppant kimerítő. Ezek tovább fokozódhatnak, ha olyan terápiát, illetve terapeutát választ – vagy nem is ő, hanem egy aggódó családtag – aki, gyógyszerekkel kezdi tömni, kialakítva és rögzítve egy betegség-tudatot, valamint felesleges és veszélyes gyógyszerfüggőséget. Jó lenne minden esetben, idejében felkeresni azokat a lehetséges segítőket, felelősségteljes szakembereket, akik partnerként, nem pedig „beszámíthatatlan gyerekként” (le) kezelik a pácienst, hanem építő, személyre szabott terápiával tudnak segíteni.
A résztvevők, akár egyénileg, akár párként közreműködnek, benne vannak ez eseményekben, mint egy sűrű erdőben, a terapeuta pedig kívül-felül, ahonnan be tuja látni a terepet, a gyomokkal benőtt ösvényeket, tisztásokat. Az a feladatunk, hogy ezeket az útvonalakat segítsünk újra meglátni, és bátorságot önteni a lélekbe, hogy ő / ők - saját lábon merjenek rajta elindulni a megoldás felé. (Nem az, hogy a kajainkban kivigyük őket, mert akkor nem ők haladnak, és ez, ugye nem megoldás.) Rengeteg emocionális, önbecsülési, és sok egyéb zavar ilyenkor alakulhat ki, illetve ilyenkor, akár visszamenőleg is ráhúzhatja a jelenlegi, vélt hibáit a szenvedő alany a régi kudarcaira; hogy „az is azért volt, mert már akkor is egy alkalmatlan, szerencsétlen, stb. voltam”…
Mindent összegezve, meg kellene előzni a problémák ilyenfajta elfertőződését, hogy hatékonyabban és fájdalom mentesebben kerülhessünk ki a káoszból – akár együtt, akár külön.
Kép: Antranias / Pixabay, Képforrás: Canva Pro adatbázis.
forrás: Harmonet.hu
