Önmagunk szeretetéről...
Érdekességek2023. augusztus 27.
Az önszeretet nem azonos a nagyképűséggel vagy az önteltséggel. És ki mondja meg, hogy mikor melyik győz? Ki mondja meg, hogyan kell elkezdenem önmagam szeretni? A szülők igyekeznek „nevelni” a gyerekeiket, elmondják, hogy mikor és hogyan kell viselkedni, de azt nem, hogy először magunkban kell rendet rakni, hogy kívül is rend legyen. Nem mondják el, mert őket sem tanította meg erre senki, ezért nincs példa, csak azt a mintát adják tovább, amit ők is kaptak. Mert a szülők terelgettek, számon kérték a leckét, megszidtak, ha rossz jegyet kaptunk, örültek, ha jobb lett a bizonyítványunk. Otthon és vendégségben „viselkedni” kellett, mert így volt úri és méltó… De azt soha senki nem mondta, hogy szeresd magad és tedd magad előre a sorban!
Megfelelni mindig másoknak?
Mindig csak azt hallottuk, hogy „ne légy önző”, „szeresd felebarátodat”, „kérj bocsánatot”, „cselekedj helyesen és szerényen”, „légy szorgalmas”, „ne legyél rossz kisgyerek”, és ebben a sok szabályban egyvalakit felejtettünk el: önmagunkat, de nagyon! Mert az emberek egész életükben valakinek meg akarnak felelni: szülőknek, tanároknak, rokonoknak, barátoknak, házastársnak… és közben saját magunkat rendeltük mindig a háttérbe. És persze azt hittük, hogy szerethetőbbek vagyunk, ha a másiknak adunk igazat, mert tudat alatt vagy tudat nélkül megvásároljuk az emberek elismerését, szeretetét, hiszen arra vágyunk… nagyon.
Mindenki a szeretetre vágyik, de az nem kívülről kell, hogy megérkezzen, hanem magunkon kellene kezdeni a törődést, a gondoskodást, a figyelmet, az önszeretetet. Magunkat kellene megkérdeznünk, jó-e nekünk az életünk, elégedettséget érzünk-e a partnerünk mellett, úgy szeret-e a másik, ahogyan én szeretném, vagy csak megalkuvóak vagyunk az életünkkel, mert beletörődünk a helyzetekbe és nem merünk kiállni a magunk igaza mellett? Nem merünk, mert attól félünk, hogy ha nem szolgálunk alázkodva – ez nem azonos az alázattal! –, akkor majd nem szeretnek minket. Pedig ez nem így van.
Merjünk nemet mondani!
Évtizedekig nem mertem „nemet” mondani, jóformán senkinek, mert igyekeztem megfelelni a másik embernek, de közben nem voltam jó saját magamhoz. Gyakran csak azért csináltam dolgokat, mert a másik embernek az igazát vagy a kérését teljesítettem. Valójában nem szerettem magamat! Egy ideje rájöttem, hogy aki igazán szeret, az elfogadja tőlem a „nemet” – mert én is elfogadom a másiktól –, ha történetesen neki nincs kedve egy programhoz, egy ételhez, egy koncerthez, egy véleményhez… Amikor elkezdtem megtanulni „nemet” mondani – számomra nem kívánt emberekre, helyzetekre –, akkor kezdtem megtapasztalni, hogy ez milyen jó dolog, és felszabadultam. Jó érzéssel párosult bennem az, ha megtehettem, hogy „nem teszek meg” valamit.
Kezdtem belejönni, és azóta valahogy nem is vonzom az olyan helyzeteket, melyekhez nincs kedvem.
Persze, lehet, hogy ugyanígy itt vannak, csak már merem vállalni a saját véleményemet, és érdekes módon, aki eddig szeretett, az így is szeret. Aki pedig megsértődik, az nyilván sosem szeretett igazán, vagy komoly elakadásai vannak a saját sorsában, de az már az ő problémája, megoldandó feladata. Valahogy lemorzsolódtak mellőlem azok az emberek, akik eddig csak elvárásokkal tekintettek rám, és jól van ez így. Ha valaki meri vállalni a saját véleményét (a másik bántása nélkül), ott kezdődik az önszeretet és a szabadság.
Ne avatkozzunk bele a másik ember sorsába!
Tetszik, hogy nem engedem már beleavatkozni a többi embert a saját döntéseimbe, ahogyan én sem avatkozom bele a másikéba. Tanácsot lehet és kell is adni, amiből aztán a másik levonja a számára fontos üzeneteket. Beleavatkozni a másik ember sorsába még akkor is veszélyes, ha jó szándékkal akar valaki segíteni. Belenyúlni egy másik ember sorsába tilos, hiszen nem engedjük akkor a másikat fejlődni. Ugyanis azért kapta a megoldandó feladatát, hogy boldoguljon vele, tanuljon belőle, és éppen azt akadályozzuk meg. Gyakran emlegetjük a mondást: „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”, és ez nagyon igaz.
„Felnőni” az élethez
Ismerek olyan férfit, akit tulajdonképpen a saját szülei „heréltek” ki azzal, hogy majomszeretettel kényeztették, etetgették – jó szándékból –, és az évtizedek alatt a fiuk elfelejtett felnőni, hiszen a lehetőséget sem kapta meg és a feladatokat sem tudta önállóan megugrani. Sőt, valójában a saját szülei értékelték le, hiszen nem nézték ki belőle, hogy alkalmas lenne az önállóságra, az életre, mely az ő sorsa kellene, hogy legyen: a hibáival, tévedéseivel, repüléseivel és szárnyalásaival együtt.
Az ilyen ember nem lesz férfi, mert „anyuci kicsi fia” marad örökre, amiből pedig az következik, hogy ha talál is magának egy társat, vagy válás a vége, vagy boldogtalan kapcsolat.
Mert a nők nem tudnak felnézni az ilyen férfire, ill. férfinek sem látják, csak egy tesze-tosza alaknak. Szomorú, nem vállalt sorsok ezek! Az elkényeztetett lányokra ez éppen úgy igaz, hiszen ők meg az apjukat keresik a férfiakban, és nem tanulják meg az önállóságot. Szóval az önszeretet nehéz, de nem lehetetlen vállalkozás! A lényege az, hogy szelíden húzzuk meg a határokat és tudjuk képviselni önmagunkat, és ez nem jelent szeretetnélküliséget a másikkal szemben. Sőt! Minden helyzetben van lehetőségünk dönteni: szeretném-e ezt vagy nem? Ha szívesen vagyunk egy állapotban, akkor az a többi embernek is jó, ha nem kívánunk valamit megtenni, akkor pedig lehet szépen azt mondani, hogy: „köszönöm, de én most ebben nem veszek részt”, és láss csodát az első „igen” vagy „nem” kimondása után a következő már egyszerűbb lesz!
A világ legtöbbet ártó mondata, mely életeket tett tönkre, az, hogy „mit szólnak majd mások?”. Na mármost ezt a „mit szólnak” kezdetű mondatot ha kitöröljük az életünkből, máris nagyot léptünk az önszeretet útján… Szeressük magunkat, mert megérdemeljük!
Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci-díjas
forrás: Patika Magazin
