Látszani valaminek
Érdekességek2025. február 16.
Az identitás és az énbemutatás ferdítéseiről
„Azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat” – írja Howard W. Campbell junior, Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényének főhőse, aki tényleg megtapasztalja mindezt. Lévén amerikaiként náci rádiópropagandista, de egyúttal a szövetségesek jobbára maga előtt is titkos ügynöke. Persze hozzá képest a mi kis identitáshazugságaink semmiségek, csakhogy mi nem egy regény kitalált karakterei vagyunk.
Az identitás legegyszerűbben is minimum két dolgot jelent.
- Az egyik az én önazonosság-tudata, az egyéni lét folytonosságának és azonosságának szubjektív élménye.
- A másik pedig azoknak a tulajdonságoknak, szerepeknek, viselkedésmintáknak az egysége, melyekkel egy adott személy azonosítható.
Identitásunk tehát részben az, akinek gondoljuk magunkat, részben pedig az, amivel azonosítanak minket a körülményeink.
És ennek az éntudatnak két alapvető dimenziója van: a csoport- és az egyéni identitás. Az első lényege, hogy egybeesik a különböző társadalmi kis- és nagycsoportokban betöltött pozíciókkal, szerepekkel (tanár vagyok, városi vagyok, szülő vagyok, bélyeggyűjtő vagyok stb.), a másodiké pedig, hogy az egyén legbelső, legszemélyesebb sajátosságaihoz kapcsolódik, leginkább a szubjektív megélés által (félénk, szorongó, bátor, önző stb. vagyok).
E két dimenzió megléte valójában egyensúlyt teremt látszólag ellentétes elvárások között. Az egyik, hogy felelj meg mindazoknak az elvárásoknak, melyek különböző szerepeidből (tanár, szülő stb.) adódnak, a másik pedig, hogy legyél összetéveszthetetlenül egyedi kombinációja sokféle emberi tulajdonságnak.
Ám az egyéni identitásunkat sem feltétlenül úgy éljük meg belülről, hogy kifelé is épp ezt az önképet szeretnénk mutatni mások felé. Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian és rendszeresen „megjátsszuk” magunkat, hogy minél kedvezőbb benyomásokat keltsünk környezetünkben. Egyszerűen szeretnénk jó embernek látszani, attól függően persze, hogy magunk mit tartunk a „jóság” fő kritériumának. Az empátiát, a szerethetőséget, az önzetlenséget, vagy épp a következetes szigort, netán a sikerességet? No és az is számít, mit gondolunk arról, hogy a számunkra fontos emberek mit tartanak minderről. És ezek mentén próbáljuk felépíteni homlokzatunkat, a mások felé mutatott képünket.
A szociális homlokzat
Az ember jellemzően szeretne a lehető legjobb színben fel- tűnni mások szemében, a lehető legjobb benyomást tenni környezetére. Egyrészt, mert az ezért bezsebelt elismerés növeli a saját komfortérzetét, másrészt elkerülhetővé tesz számos (feleslegesnek vélt) konfliktust, harmadrészt pedig általa hatékonyabban tudja érvényesíteni saját akaratát, érdekeit.
A benyomáskeltés egyik legfontosabb eszköze – Erving Goffman kanadai-amerikai szociológus kifejezésével – a szociális homlokzat (vagy arculat), mely az az énkép, amit mások felé szeretnénk közvetíteni. Ennek a homlokzatnak számos összetevője van, pl. a tárgyi környezet (lakás berendezése, jellegzetes öltözet), ill. az egyén változékony sajátosságai (mimika, hanghordozás, testtartás), valamint állandó tulajdonságai (testalkat, kinézet, beszédstílus, szókincs).
Mindenki arra törekszik, hogy egyfelől maga is egy pozitív homlokzatot mutasson a külvilág felé, másfelől (és ez is hozzátartozik az előzőhöz), hogy megerősítse mások pozitív homlokzatát, elismerve azok jó, vagy legalábbis értékelendő tulajdonságait. Hiszen mások elismerésével a saját renoménkat is javítjuk, ha azt mutatjuk, hogy kedvelünk valakit, jobb esélyünk van rá, hogy az illető is kedveljen minket.
Hívhatjuk egyszerűen hiúságnak, de kétségtelen tény, hogy evolúciós előnye volt annak, ha valaki meg tudta kedveltetni magát a környezetével (egyszerűen jobbak voltak a túlélési esélyei), így a pozitív énkép bemutatásának igénye alapesetben belénk van kódolva.
Az tehát, hogy szeretnénk legalább egy kicsivel jobbnak látszani annál, mint ahogyan magunkat látjuk, természetes összetevője személyiségünknek és társas viszonyainknak. Igazából a saját énképünk, identitásunk kialakulásában is fontos szerepe van a többieknek. A „tükörén” koncepció lényege pont az, hogy az egyén jelentős részben azt gondolja magáról, amit a többiek iránta tanúsított viselkedéséből, viszonyulásából leszűrni képes. Ha gyakran mondjuk valakiről, hogy rendes (vagy épp egy rémes, összeférhetetlen alak), egy idő után azzá is válhat. De mások visszajelzése persze nem ezért fontos számunkra, inkább az önértékelés és a többiek általi elfogadás miatt. És ezért vagyunk hajlamosak kissé megszépíteni a kifelé sugárzott képünket, vagy legalábbis erre törekedni, egy olyan identitást mutatva, ami azért nem teljesen a sajátunk.
A pozitív homlokzat megerősítése
A saját és mások pozitív homlokzatát (de mint láttuk, e kettő összefügg) úgy tudjuk a leghatékonyabban megerősíteni, hogy jelezzük a számunkra fontos másiknak: mi egy csoportba tartozunk, egy platformon állunk. Azaz közös a csoportidentitásunk, pontosabban annak egy fontos része. („Te is bélyeget gyűjtesz? Fantasztikus, én is, már vagy húsz éve!”) És ezen az alapon többféle stratégiát is használhatunk (Sík- laki István nyomán):
- A másik valamely pozitívnak szánt változásának észrevevése: ennek lényege, hogy ha azt látjuk, egy számunkra fontos személynél valamely szándékos változás állt be (új frizurája van, lefogyott, választékosabban öltözik), azt látványosan vesszük észre, pozitív megerősítést adva neki. És egyben, ha lehetséges, bevonva magunkat is. („De jó alakod van, sokat fogytál, áruld már el, mi a titkod.” – És reménykedjünk, hogy pl. nem valami súlyos betegség áll mögötte.)
- Túlzás: a ténylegesnél és/vagy indokoltnál nagyobb érdeklődés, együttérzés vagy támogatás kimutatása. („Fantasztikus ez a süti. Szegény néhai nagymamámnál ettem ilyet utoljára.”)
- Fokozott egyetértés: olyan téma keresése, amiben jó eséllyel egyetértés van a felek között. („Rémes, hogy már két hete szinte szünet nélkül esik, hát nem?”)
- Nézeteltérés kerülése: azaz úgy ellentmondani, mintha lényegében azért egyetértenénk a másikkal. („Ennyire rossz volt?” „Igen, illetve nem, nem volt annyira rossz, igazából elég jó volt, csak nem volt olyan nagyon jó…”)
- Egy jó történet: a közös platformon állást szemléltethetjük azzal is, hogy elmesélünk egy olyan történetet, amely kellően személyes, és ezzel is mutatjuk, hogy mennyire bizalmunkba fogadtuk a másikat, és akár bele is szőhetjük őt a sztoriba. („Éppen hozzád indultam, amikor felhívott Anett, és volt egy nagyon kellemetlen beszélgetésünk.”)
- Tréfával elütni a lehetséges konfliktust: egy jól elhelyezett vicc képes feloldani feszültebb helyzeteket is (éppúgy, mint az előző pontnál), ill. az arra hivatkozás remek menekülési útvonal lehet. („Ja, te ezt komolyan vetted? Csak vicceltem, de úgy látszik, nem lennék jó humoristának.”) Ezek a stratégiák régebben is jelen voltak a közvetlen emberi kommunikációban, és még inkább jelen vannak az online kommunikáció, különösen a közösségi média megjelenésével.
A közösségi média és az énprezentáció
A virtuális térben a közvetlen személyközi helyzetekhez képest sokkal tágabbak a lehetőségek arra, hogy magunkat pozitívabb színben tüntessük fel. Részben azért, mert tagjai lehetünk olyan online csoportoknak, virtuális közösségeknek, melyek tagjait személyesen nem is ismerjük, így szabadabban építhetünk föl valamilyen nekünk tetsző, avagy számunkra kedvező homlokzatot. Ez persze azokkal a közvetlen ismerősökkel, akikkel a való életben is gyakran találkozunk, jóval nehezebben kivitelezhető, de rég nem látott rokonok, iskola- vagy egykori munkatársak esetében már könnyebb.
A közösségi médiában lehetőségünk van egyfajta virtuális identitás, elsősorban csoportidentitás felépítésére, mely persze nem lehet teljesen független valós önazonosságunktól, igazából még akkor se, ha egy kitalált (ál)profilt alkotunk meg. Mert mi vagyunk azok, akik azt létrehozzuk, így óhatatlanul is lesz benne valami belőlünk, ha más nem, a beteljesületlen vágyaink valamiféle együttese. (Mert egy álprofil főleg arra jó – már túl mások zaklatásán, vagy épp a saját valódi profilunk feldicsérésén –, hogy általa hozzuk létre azt a nyilvános személyiséget, azt a perszónát, amellyé saját jogon nem válhattunk.)
Feltehetően sokan találkoztak már olyanokkal a közösségi médiában, akiknek mintha mindennap egy fesztivál, egy tengerparti nyaralás vagy valami közelebbről meg nem határozott ünnepnap lenne. Ilyenkor gyakran nem arról van szó, hogy az illető, mondjuk, soha nem nyaralt Krétán, hisz ez megtörtént vele kétszer is az elmúlt tíz évben, csak épp az ott készült pár száz fotót szépen elosztva teszi közkinccsé, hogy úgy tűnjön, mintha már-már hazajárna a görög szigetekre. Még akkor is lehet ez az érzésünk, ha nyíltan ezt így nem is írja le, csak épp közvetetten utal rá, önmagában az emlékek gyakori csöpögtetésével.
Az identitásfüllentés nyilvánvalósága
Az előbbi példa azért rávilágít arra is, hogy a legtöbben eleve nem veszik teljesen komolyan a virtuális identitások minden elemét. Hiszen nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy ezeken a felületeken mindenki igyekszik kisebb vagy nagyobb mértékben, de pozitívabb, mondhatni, irigylésre méltóbb képet festeni magáról. És ez legalább két dolog miatt lehet nyilvánvaló.
Az egyik az, hogy maga a médium, az online tér eleve lehetőséget biztosít az efféle „énszépészeti” beavatkozásokra, arra, hogy identitásunkat legalább részben virtualizáljuk. Néha csak annyiban, hogy látszólag kedvelünk olyan filmeket vagy zenéket, amiket egyébként nem, néha meg diplomát és jól fizető állást hazudunk magunknak, csak hogy mások nagyra értékeljenek, rosszabb esetben, hogy irigykedjenek.
A másik pedig annyi, hogy ezzel a lehetőséggel a legtöbben élünk is, tehát nem meglepő módon a mások profiljain közzétett tartalmakat is szkepszissel kezeljük. Egészséges szkepszissel.
Bácsván László
forrás: Patika Magazin
