Inczeffy Patika

és magán szakorvosi rendelő

2131 Göd, Pesti út 86.

Telefon: +36 27 336 150
E-mail: kalabe@inczeffypatika.hu
Nyitva tartás:
Hétfő - Péntek: 7:30 - 19:00
Szombat: 7:30 - 13:00

Látszani valaminek

Érdekességek2025. február 16.

Az identitás és az énbemutatás ferdítéseiről

„Azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat” – írja Howard W. Campbell junior, Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényének főhőse, aki tényleg megtapasztalja mindezt. Lévén amerikaiként náci rádiópropagandista, de egyúttal a szövetségesek jobbára maga előtt is titkos ügynöke. Persze hozzá képest a mi kis identitáshazugságaink semmiségek, csakhogy mi nem egy regény kitalált karakterei vagyunk.

Látszani valaminek - peopleimages12 © 123RF.comAz identitás legegyszerűbben is minimum két dolgot jelent.

Identitásunk tehát részben az, akinek gondoljuk magunkat, részben pedig az, amivel azonosítanak minket a körülményeink.

És ennek az éntudatnak két alapvető dimenziója van: a csoport- és az egyéni identitás. Az első lényege, hogy egybeesik a különböző társadalmi kis- és nagycsoportokban betöltött pozíciókkal, szerepekkel (tanár vagyok, városi vagyok, szülő vagyok, bélyeggyűjtő vagyok stb.), a másodiké pedig, hogy az egyén legbelső, legszemélyesebb sajátosságaihoz kapcsolódik, leginkább a szubjektív megélés által (félénk, szorongó, bátor, önző stb. vagyok).
E két dimenzió megléte valójában egyensúlyt teremt látszólag ellentétes elvárások között. Az egyik, hogy felelj meg mindazoknak az elvárásoknak, melyek különböző szerepeidből (tanár, szülő stb.) adódnak, a másik pedig, hogy legyél összetéveszthetetlenül egyedi kombinációja sokféle emberi tulajdonságnak.
Ám az egyéni identitásunkat sem feltétlenül úgy éljük meg belülről, hogy kifelé is épp ezt az önképet szeretnénk mutatni mások felé. Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian és rendszeresen „megjátsszuk” magunkat, hogy minél kedvezőbb benyomásokat keltsünk környezetünkben. Egyszerűen szeretnénk jó embernek látszani, attól függően persze, hogy magunk mit tartunk a „jóság” fő kritériumának. Az empátiát, a szerethetőséget, az önzetlenséget, vagy épp a következetes szigort, netán a sikerességet? No és az is számít, mit gondolunk arról, hogy a számunkra fontos emberek mit tartanak minderről. És ezek mentén próbáljuk felépíteni homlokzatunkat, a mások felé mutatott képünket.

A szociális homlokzat

Az ember jellemzően szeretne a lehető legjobb színben fel- tűnni mások szemében, a lehető legjobb benyomást tenni környezetére. Egyrészt, mert az ezért bezsebelt elismerés növeli a saját komfortérzetét, másrészt elkerülhetővé tesz számos (feleslegesnek vélt) konfliktust, harmadrészt pedig általa hatékonyabban tudja érvényesíteni saját akaratát, érdekeit.
A benyomáskeltés egyik legfontosabb eszköze – Erving Goffman kanadai-amerikai szociológus kifejezésével – a szociális homlokzat (vagy arculat), mely az az énkép, amit mások felé szeretnénk közvetíteni. Ennek a homlokzatnak számos összetevője van, pl. a tárgyi környezet (lakás berendezése, jellegzetes öltözet), ill. az egyén változékony sajátosságai (mimika, hanghordozás, testtartás), valamint állandó tulajdonságai (testalkat, kinézet, beszédstílus, szókincs).
Mindenki arra törekszik, hogy egyfelől maga is egy pozitív homlokzatot mutasson a külvilág felé, másfelől (és ez is hozzátartozik az előzőhöz), hogy megerősítse mások pozitív homlokzatát, elismerve azok jó, vagy legalábbis értékelendő tulajdonságait. Hiszen mások elismerésével a saját renoménkat is javítjuk, ha azt mutatjuk, hogy kedvelünk valakit, jobb esélyünk van rá, hogy az illető is kedveljen minket.


Hívhatjuk egyszerűen hiúságnak, de kétségtelen tény, hogy evolúciós előnye volt annak, ha valaki meg tudta kedveltetni magát a környezetével (egyszerűen jobbak voltak a túlélési esélyei), így a pozitív énkép bemutatásának igénye alapesetben belénk van kódolva.
Az tehát, hogy szeretnénk legalább egy kicsivel jobbnak látszani annál, mint ahogyan magunkat látjuk, természetes összetevője személyiségünknek és társas viszonyainknak. Igazából a saját énképünk, identitásunk kialakulásában is fontos szerepe van a többieknek. A „tükörén” koncepció lényege pont az, hogy az egyén jelentős részben azt gondolja magáról, amit a többiek iránta tanúsított viselkedéséből, viszonyulásából leszűrni képes. Ha gyakran mondjuk valakiről, hogy rendes (vagy épp egy rémes, összeférhetetlen alak), egy idő után azzá is válhat. De mások visszajelzése persze nem ezért fontos számunkra, inkább az önértékelés és a többiek általi elfogadás miatt. És ezért vagyunk hajlamosak kissé megszépíteni a kifelé sugárzott képünket, vagy legalábbis erre törekedni, egy olyan identitást mutatva, ami azért nem teljesen a sajátunk.

A pozitív homlokzat megerősítése

A saját és mások pozitív homlokzatát (de mint láttuk, e kettő összefügg) úgy tudjuk a leghatékonyabban megerősíteni, hogy jelezzük a számunkra fontos másiknak: mi egy csoportba tartozunk, egy platformon állunk. Azaz közös a csoportidentitásunk, pontosabban annak egy fontos része. („Te is bélyeget gyűjtesz? Fantasztikus, én is, már vagy húsz éve!”) És ezen az alapon többféle stratégiát is használhatunk (Sík- laki István nyomán):

A közösségi média és az énprezentáció

A virtuális térben a közvetlen személyközi helyzetekhez képest sokkal tágabbak a lehetőségek arra, hogy magunkat pozitívabb színben tüntessük fel. Részben azért, mert tagjai lehetünk olyan online csoportoknak, virtuális közösségeknek, melyek tagjait személyesen nem is ismerjük, így szabadabban építhetünk föl valamilyen nekünk tetsző, avagy számunkra kedvező homlokzatot. Ez persze azokkal a közvetlen ismerősökkel, akikkel a való életben is gyakran találkozunk, jóval nehezebben kivitelezhető, de rég nem látott rokonok, iskola- vagy egykori munkatársak esetében már könnyebb.
A közösségi médiában lehetőségünk van egyfajta virtuális identitás, elsősorban csoportidentitás felépítésére, mely persze nem lehet teljesen független valós önazonosságunktól, igazából még akkor se, ha egy kitalált (ál)profilt alkotunk meg. Mert mi vagyunk azok, akik azt létrehozzuk, így óhatatlanul is lesz benne valami belőlünk, ha más nem, a beteljesületlen vágyaink valamiféle együttese. (Mert egy álprofil főleg arra jó – már túl mások zaklatásán, vagy épp a saját valódi profilunk feldicsérésén –, hogy általa hozzuk létre azt a nyilvános személyiséget, azt a perszónát, amellyé saját jogon nem válhattunk.)
Feltehetően sokan találkoztak már olyanokkal a közösségi médiában, akiknek mintha mindennap egy fesztivál, egy tengerparti nyaralás vagy valami közelebbről meg nem határozott ünnepnap lenne. Ilyenkor gyakran nem arról van szó, hogy az illető, mondjuk, soha nem nyaralt Krétán, hisz ez megtörtént vele kétszer is az elmúlt tíz évben, csak épp az ott készült pár száz fotót szépen elosztva teszi közkinccsé, hogy úgy tűnjön, mintha már-már hazajárna a görög szigetekre. Még akkor is lehet ez az érzésünk, ha nyíltan ezt így nem is írja le, csak épp közvetetten utal rá, önmagában az emlékek gyakori csöpögtetésével.

Az identitásfüllentés nyilvánvalósága

Az előbbi példa azért rávilágít arra is, hogy a legtöbben eleve nem veszik teljesen komolyan a virtuális identitások minden elemét. Hiszen nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy ezeken a felületeken mindenki igyekszik kisebb vagy nagyobb mértékben, de pozitívabb, mondhatni, irigylésre méltóbb képet festeni magáról. És ez legalább két dolog miatt lehet nyilvánvaló.
Az egyik az, hogy maga a médium, az online tér eleve lehetőséget biztosít az efféle „énszépészeti” beavatkozásokra, arra, hogy identitásunkat legalább részben virtualizáljuk. Néha csak annyiban, hogy látszólag kedvelünk olyan filmeket vagy zenéket, amiket egyébként nem, néha meg diplomát és jól fizető állást hazudunk magunknak, csak hogy mások nagyra értékeljenek, rosszabb esetben, hogy irigykedjenek.
A másik pedig annyi, hogy ezzel a lehetőséggel a legtöbben élünk is, tehát nem meglepő módon a mások profiljain közzétett tartalmakat is szkepszissel kezeljük. Egészséges szkepszissel.

Bácsván László


forrás: Patika Magazin
hírek, aktualitások

Ha elfogy a tetterõ

2026. november 12.

A motiváció energia, mely felpezsdít és tettekre ösztönöz minket. Nélküle minden unalmasnak, érdektelennek tûnik... és nincs kedvünk a céljaink megvalósításához. De hogyan találjunk ismét rájuk, ha elmaradoznak a cselekvés ösztönzõi? Íme, a hiány bizonyos indoklása pszichológiai-életviteli megközelítésbõl, és néhány jó tanács ahhoz, hogy visszatérjen a régi tetterõ... 

Minimális motiváció nélkül nem mennek a dolgaink úgy, ahogy várnánk, és az az érzésünk, egyre fogy az energiánk... A motiváció olyan mozgatóerõ, mely cselekvésre ösztönöz, élettelivé és hatékonnyá teszi cselekedeteinket. Amikor már nincs meg bennünk a motiváció, mindaz, amiért korábban küzdöttünk, érdektelenné válik számunkra. Egyre erõsödik bennünk a kedvetlenség: mindennapi munkánkat, magánéleti tevékenységeinket nyûgként, monoton "hajtásként", pusztán kötelezettségek teljesítéseként éljük meg. Ha azonban jobban megértjük, milyen mozgatórugók és fékezõ erõk vezérelnek minket tetteinkben, az segít annak felismerésében, hogy hiányuk miatt kerülünk olykor hátrányos helyzetekbe. Néhány egyszerû, pszichológusok által kidolgozott módszer azonban lehetõvé teszi, hogy ismét erõt merítsünk belsõ forrásainkból.

A motiváció mozgatórugói

Ami tettekre mozgósítja az embert, élete egészen korai szakaszától kezdve, az mindenekelõtt létszükségleteinek kielégítése. Aki fázik, éhes vagy szomjas, könnyen felszabadítja szükséges energiáit abból a célból, hogy változtasson elviselhetetlen hiányérzetén. Tekintettel azonban a jóléti társadalomra, amelyben élünk, törekvéseink, vágyaink messze meghaladják elemi szükségleteink egyszerû kielégítését. Bonyolultabb, kifinomultabb igények sokasága ösztönöz minket arra, hogy mozduljunk, vállalkozzunk, energiát fektessünk be terveink megvalósításába. Ilyenek lehetnek a kényelmi igények, de hozzájuk tartozhat a társadalom elismerésének kivívása, anyagi javak megszerzése stb.

Fogmosás - hatékonyan

2026. november 12.

Mindnyájan tudjuk, hogy a napi többszöri fogmosás döntõ szerepet játszik a száj és a fogak higiéniájának biztosításában, egészséges állapotának fenntartásában és a fog(íny)betegségek megelõzésében.

De vajon azzal is tisztában vagyunk-e, hogyan válasszuk meg a fogápolási eszközöket, és tudjuk-e azokat a helyes idõtartammal, megfelelõ módon és idõben használni? Ha nem teljesen egyértelmû a válaszunk, jobban tesszük, ha tájékozódunk e téren, és megfogadjuk az alábbi jó tanácsokat is!

Minden étkezés után mosson fogat!

Ideális esetben ezt a jól ismert szlogent mindennap követnünk kellene, és kitartóan, három hosszú percig kellene fogat mosnunk. Emellett természetesen nem lenne szabad semmit ennünk a fõétkezések között, mellõzve a munkahelyen és otthon egyaránt oly gyakori nassolást (a jó alak megtartása érdekében is), de persze kivétel lehet ez alól a zöldség-gyümölcs fogyasztása uzsonnára. Ezt a szabályt azonban sokan és sokszor nem tartjuk be. Amikor például a menzán ebédelünk vagy az iroda konyhájában megmelegítve, sietve elfogyasztjuk a rendelt vagy otthonról hozott ételt, gyakran nincs módunk az étkezés utáni fogmosásra. De ha mégis, arra végképp nem érünk rá, hogy három teljes percet szenteljünk erre a tevékenységre. Így elõfordul, hogy épp csak végigsiklunk a fogainkon, és átöblítjük a szánkat fogkrémes vízzel - az is hasznosabb, mintha teljesen elhagynánk az ebéd utáni fogápolást. Van úgy azonban, hogy tényleg lehetetlen a napnak ebben az idõszakában fogat mosnunk. Ez esetben rágjunk el egy cukormentes rágógumit vagy együnk meg egy almát. Mindkettõ segít megtisztítani a fogakat anélkül, hogy maradékot hagyna a fogak közötti résekben.

Szexbeszéd

2026. november 11.

Senki nem születik szexistennek! Ezt is gyakorolni kell! Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni... 

Fontos a kommunikáció

Senki sem születik úgy, hogy tanulás, gyakorlás nélkül, azonnal ért valamihez... A jártasságra szert kell tenni. Ezért ha valamibe belekezdünk, azt meg kell tanulnunk, és fontos, hogy leckéket is vegyünk belõle. Ne higgyük tehát, hogy azonnal szexistennek születünk! Nem feltétlenül tudjuk, mi elégíti ki maximálisan a partnerünket, s mitõl válhatna örömtelibbé számára a szex. Ugyanakkor gyakran panaszkodunk arról, hogy a társunk nem érez rá igényeinkre, amelyek révén számunkra is többet jelentene a szexuális együttlét. No, de ezt neki is elmondjuk? Aligha, ugye? Pedig ez a megértés és a kommunikáció kölcsönös hiányát jelenti, ami ellen tenni kell, ha azt akarjuk, hogy örömteli, mindkét felet kielégítõ szexuális életünk legyen!

Mindenképp hasznos a partnerek számára, ha rendszeresen beszélnek egymással szexuális vágyaikról, ahelyett, hogy szégyenérzetük miatt azokat gondosan titkolnák. Hiába fúj már a modern idõk szele, ki ezért, ki azért, még mindig nem beszél ilyesmirõl partnerével. Pedig egymás tájékoztatása, hogy mit szeretnének változtatni a közös szexben, új dimenziókat nyithat az örömszerzésben és elmélyítheti a kapcsolatot - minden tekintetben. Ennek hiányában viszont megrendülhet a kölcsönös bizalom, ami veszélyeztetheti az egész viszonyt.