Halottak napja: megszokás vagy valódi emlékezés?
Érdekességek2019. november 04.
Halottak napján a temetők sírjai és kertjei roskadoznak a virágoktól és a gyönyörű mécsesek, gyertyák fényeitől melegszik az ember szíve. Sokan keresik fel legalább ilyenkor - ha egész évben nem is jut rá idő - elhunyt hozzátartozóikat. Ma már nagyon sok minden a külsőségekről szól az életünkben, és sajnos ez egyre inkább igaz a halottak napjára is.
Amikor közel két évtizeddel azután, hogy elveszítettem édesapámat, édesanyám is elment, az árvaság fogalma új megvilágításba került bennem - így felnőttként. Akik ezt már átélték - ők tudják, miről beszélek. Mindig a legfrissebb fájdalom a nehezebb, de közben az ember újra éli az előzőt is.
Családállítóként és családterapeutaként látom és tudom, hogy nem csupán a szülők elvesztése hagy nyomot az ember életében, hanem az eredendő család – nagyszülői, dédszülői és minden hozzátartozói - rendszere tudat alatt hat. S hat akkor még jobban, ha az ember nem néz szembe azzal, hogy ő nem egyedüli a világban, hanem a felmenői nélkül nem lehetne az aki, és ha nem ad tiszteletet nekik, mert neki továbbadták az életet. Ehhez nem elég az, hogy évente egyszer ”rendbe tesszük a sírt” mókuskerékbe passzítása ezen emlékezésnek.
Sajnos ezzel együtt a gyászolás hagyománya, amely lelki gyógyír a megfelelő rítusok által, ez is a múlté már. A fekete ruha, az ember csendes befelé fordulása, elmélkedése az élet miértjein és értelmén – mindez gyakran nem fér bele a modern életfelfogásba. Talán túl mélyre érne az ember, talán túl fájdalmas dolgokkal kellene szembesülnie. Az ismerősök sem tudnak igazi társként lenni a gyászban - a sajnálat pedig nem elég, sokszor nem tudnak mit kezdeni a gyászolóval.
Ahhoz hogy „rendezzük kapcsolatainkat” az elhunyt szeretteinkkel, a gyász ideje lenne a legmegfelelőbb, de annak hiányában bármikor, akár egy-egy ilyen alkalom kapcsán sem késő elkezdeni, ha valóban rászánjuk magunkat.
Hogyan ismerhetjük fel, hogy a gyászunk nem folyt a megfelelő mederben? Jellemző lehet mélységes bánat és keserűség még másfél-két év után is. Sírásra-zokogásra való hajlam, néha indok nélkül, vagy ha a szeretett személyre gondol valaki.
Megjelenhet a sírhoz való túlzott vágyakozás, vagy épp ellenkezőleg, ha valaki nem bír kimenni. Akár nem is gondol az elhunytra, és vele kapcsolatban „nincsenek érzései”, mondván „ő már feldolgozta”. A tárgyaihoz való ragaszkodás, a szoba, melyben élt, aludt még mindig úgy áll, ahogy az övé volt. Esetleg betegségek sorozata keseríti meg életét. Személyes kapcsolataiban zűrzavar van. Mindezen tünetek - a teljesség igénye nélkül – utalhatnak arra, hogy a gyász nem ért véget, nem megfelelően zajlott le a folyamat.
Az elhunyt hozzátartozók, szeretett személyek sorába tartoznak nemcsak a felmenőink, hanem a meg nem születettek is. Azok a kicsi lelkek, akik művi, vagy spontán abortált gyermekként éltek, de voltak részei húsnak és vérnek egy ember életében.
Mindenkinek, aki soraim kapcsán úgy érzi, vannak lezáratlan kapcsolatai, legelső lépésként azt tanácsolom:
Álljanak meg, ne csak egy percre, a sírnál, ahová kimennek, hanem éljék is át, hogy kimentek a szeretett hozzátartozóhoz, annak méltóságával és tiszteletével, hogy részei egy nagy családi léleknek. Otthon pedig gyújtsanak gyertyát és csupán nézzék a fényét a lángját, és nem szükséges semmiféle ima sem, ha nem ismernek egyet sem, nem baj, a saját szavak az emlékezéshez sokkal bensőségesebb kapcsolatot tudnak teremteni.
Ez a néhány nap szóljon valóban a szeretett személyekhez való odafordulásról, ne csak magunk miatt, hanem a gyermekeink is láthassák, hogy ez nem csupán egy hosszú hétvége.
Ez a néhány nap legyen a szeretetteljes emlékezés és főhajtás az elmentek felé, a sors felé.
forrás: Harmonet.hu
