Gyengéd és erős, mint az élet
Érdekességek2019. június 30.
Az úttest szélein betonelemekből álló szegélyeket emelnek, hogy a forgalmat a helyes irányba tereljék. Az egyes elemek közötti résekben fű nő - ez magától értetődik. A fű mindenhol kinő.
Egyike a számtalan gyomnövényfélének. A hatóságok eddig még nem vették a fáradságot, hogy eltávolítsák. Valószínűleg korábban még sokkal több fű nőtt ugyanezen a helyen. Vajon mi volt itt az aszfalt előtt? Talán kockaköves út, a résekből kihajtó zöld levelekkel? És azelőtt? Szekérút, melynek két párhuzamos földcsíkja a mezőkön át vezetett? És azelőtt talán csak egy gyalogosok és lovasok taposta ösvény?
A fű, a növényzet megsínyli az egyre erősödő forgalmat. A több ember nagyobb mozgásigényt jelent: autóval és villamossal közlekedünk a gyaloglás és a lovaglás helyett. Figyelemreméltó, hogy az útépítés során eltávolított fű újra kinő az úttestet szegélyező betonelemek közti résekben. Lehet, hogy ez az ősi jogait visszaszerző természet előhírnöke?
A kultúra fenntartása folyamatos törődést igényel, de a természet önmagától működik és fejlődik. A buldózerek, kamionok, aszfaltozó gépek és úthengerek hetekig dolgoznak, hogy egy sima útfelületet állítsanak elő - és ezt infrastruktúra-fejlesztésnek hívják. És mégis, a szél, mint ingyenes szállítóeszköz visszahozza a magot, és a fű újra kinő magától. A természet mindig győzedelmeskedik. A természet és a kultúra közötti feszültség az emberiség sorsa. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon ez a paradicsomi átok eredménye-e, amely így hangzik: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet”. (1. Móz. 3,19.)
Mégis milyen különös, hogy a természet jót tesz velünk, mi meg pont az ellenkezőjét. Eltávolítjuk a minket friss oxigénnel ellátó zöldet, hogy helyet csináljunk a szén-dioxidot termelő autóknak. Vajon az emberi természet velejárója-e az a fáradozás, hogy ellehetetlenítsük önmagunk számára a földi életet? A természet leigázására törekedve az ember gyakran határozottan saját magának tesz keresztbe. Az oly gyakran hangoztatott „vissza a természethez” már nem lehetséges. Az ember hivatása magasabb, távolibb, átfogóbb. Na de miben áll? És hogyan lehet betölteni?
A beton repedéseiben az élet elpusztíthatatlan vitalitása csírázik - ez az élet minden megnyilvánulása mögött rejlő életösztön képe. Azé az erőé, amelyet nem félemlít meg semmilyen sorscsapás. A fű bizonyos vonatkozásban a vízre emlékeztet, ahogyan Lao Ce írja a Tao Te King 8. versében: „A legfőbb jó a vízhez hasonló: mindennek hasznos, de nem harcos; az alantasban is jelenlevő.” A 78. versben pedig ez áll: „Nincs lágyabb, mint a víz, a köveket mégis kivájja: nincs különb nála. A gyenge legyőzi az erőset, a lágy a keményet.”
Gyengéd és erős
Gyengédsége ellenére a fű a legkopárabb, legsivárabb helyeken is zöldell, és nem kell feltétlenül gondozottnak lennie, mint egy tökéletesen nyírt angol pázsitnak. A fű nem ítélkezik: feltétel nélkül megragad minden lehetőséget a növekedésre, persze csak ha akad elegendő víz. Ezért gyakran olyan helyeken is nő, ahol taposnak rajta. Mindazonáltal egyre tovább nő, magot hoz és szaporodik. Mintegy tükröt tartva elénk, ezt sugallja nekünk: „Feltétel nélkül ragadj meg minden életlehetőséget, tekintet nélkül a várható kilátásokra!”
Ez szöges ellentétben áll az „először gondolkodj, azután cselekedj” szemléletmóddal, amelyen a legtöbbünk felnevelkedett. A fű a feltétel nélküli mostban csírázik, sarjadzik és virágzik. Nem is lehetne egyszerűbb. Az embernek azonban ehhez bizonyos fokú bátorságra vagy kalandkedvelő jellemre van szüksége.
Az ember szívében van egy életcsíra, amely éppen olyan idegen a halandó ember számára, mint a zöld fű a szürke aszfalt számára. Ez hajszolja az embert mindig a „kultúra” irányába. Megpróbálja a világát összhangba hozni vele, és tökéletességre törekszik, a paradicsom valamilyen formájára, ahogyan ő azt elképzeli. A természet azonban nem azon a célon alapul, hogy kultúrával a paradicsomi tökéletességig műveljük. Csak egy valami állandó benne: a változás. A természet csak a környezetet adja, amelyben az ember képes tudatára ébredni örökségének, és feltárhatja azt. Nem arról van szó, hogy a természet emberét kell tökéletesíteni; sokkal inkább a csírának kell kifejlődnie. Ehhez pedig az eredeti, paradicsomi életterület fénye szükséges.
Ez a fény mindenütt jelenlévő, és minden szívhez eljut, feltéve, hogy nem „aszfaltoztuk” le túl alaposan, vagyis az érzelmeink nem csaponganak egyik indulatból a másikba. Egy ilyen rétegen ugyanis a fénynek egyetlen szikrája sem képes áthatolni, és az ige, a mag nem tud kicsírázni.
Gyakran minket is majdnem ellapít a buldózer, mint a füvet. Ez nem a belénk vésett archetipikus képek vagy a sors műve, hanem néha a „haladás” vagy a „gazdaság”, vagy egyéb közkedvelt ideák és rendszerek győznek le minket. Az önmegvalósítás nyomasztó kényszerében nem használjuk ki, vagy éppen észre sem vesszük a megszabadulásra kínálkozó lehetőségeket.
Aki tényleg a megszabadulást keresi, annak minden kis repedést ki kell használnia az önmegvalósítás páncélján, hogy beengedje a fényt. Az nem fogja ezeket a réseket eltömíteni a változástól vagy a bizonytalan jövőtől való félelemmel.
Szabadság
A teremtés egyik nagy titka éppen annak határtalan szabadságában rejlik. Ez biztosítja azt, hogy semmi sem lesz unalmas vagy előre megjósolható, hanem minden sziporkázó és meglepetésekkel teli marad.
Az előre látható ritmusok keretei között (nappal és éjszaka, nyár és tél váltakozása, a tavaszpont vándorlása és még sok egyéb dolog, amiről alig tudunk) hatalmas és soha kellően nem becsült lehetőség kínálkozik arra, hogy mi magunk irányítsuk az életünket, feltéve, ha készek vagyunk feladni személyes fenntartásainkat és előítéleteinket. Életünk sosem fog magától fejlődni, az automatikus beteljesülésről nem is beszélve. Mint már említettük, az ember hivatása magasabb, távolibb és ragyogóbb annál, mintsem hogy csak eggyé kellene válnia a természettel. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a szabadság felelősséggel is jár.
Akkor fogjuk igazán megtapasztalni ezt a szabadságot, ha felelősséget vállalunk az örökkévalóság bennünk lévő csírájáért, és ennek alapján látunk munkához. Akkor spontán és feltétel nélkül fogunk cselekedni ezen csíra impulzusai alapján. A fejlődés ösvényének elején ez nem csak vágyakozásként fog megnyilvánulni, hanem reményként is. Hát nem figyelemre méltó, hogy a remény színe éppen a zöld?
forrás: Harmonet
