Baj van! Túl jó a gyerekem
Érdekességek2018. szeptember 24.
Szülőként persze örülök, ha jó a gyerek. Tanul, szorgalmas, szinte alig van szükség fegyelmezésre. Mégis, talán ez az a pont, ahol érdemes egy kérdést feltenni: De vajon mi történik közben a gyermekben? A jó gyerek, nem gyerek
Egészen biztos vagyok abban, hogy minden szülő a lehető legjobbat és legtöbbet adja a gyermekének. Szülőként talán legfőbb vágyam, hogy ő boldog életet élhessen. Érdemes ezért egy picit odafigyelni a jó gyerekekre. Természetes tulajdonsága egy gyerkőcnek, hogy feszegeti a határainkat, ezen keresztül nyer tapasztalásokat a sajátjairól, a világ működéséről. Ez a kis játék segíti őt abban, hogy tájékozódni tudjon az életben. Megtanulja, hogy nem mindig és mindenkor történhet az, amit szeretne. Finom egyensúlyozás ez szülő és gyerek között. Hagyjam őt kibontakozni, de mutassak számára határokat - nem könnyű. A jó gyerek azonban alig feszeget határokat, esetleg csendben eljátszik egy sarokban, ahova leültetem. Közben elszaladnak mellette a gyermekévek, gyakran a játékos kísérletezés öröme is. A gyerek nyugodtan rosszalkodjon, ez az ő „dolga”. Az enyém pedig, hogy több-kevesebb türelemmel adjak ehhez határokat, miközben támogatom a kibontakozását.
„Divat” a jó baba
Felfigyeltem egy érdekes jelenségre. Amikor egy családban baba születik, hamarosan elhangzik a bűvös mondat: Annyira jó baba, nem sír, csak eszik és alszik. Ilyenkor mindig egy picit elszomorodom. Olyan, mintha ez már elvárás is lenne. Eszembe jut az a kisbaba, aki valaha én voltam, a szuper jó gyerek. Már babaként sem „mertem” sírni. Hamar megtanultam, hogy akkor vagyok szerethető, ha csendben vagyok, jó gyerek vagyok. Nem volt ehhez szükségem semmilyen szülői terrorra, vagy fegyelmezésre. Ennek beégetése már a születésem során megtörtént, a szüleim mit sem sejthettek belőle.
A csendes baba gyakran befelé sír
Babaként nem azért nem sírok, mert nincs rá okom, hanem azért, mert megtanultam, hogy nincs értelme. Egyedül érzem magam a világomban, nincs kinek sírnom, elveszett. Amikor megszületek, egyetlen igényem van: az édesanyám közelsége. Szükségem van az érintésére, szeretetére, amellyel biztonságot adhat nekem ebben az új világban. De, amikor valami egészen mást kapok, fájdalmas érintéseket, fürdetést, mérést, oltást, esetleg egy üvegkalitkát, végtelenül elmagányosodom. Megtanulom, hogy hiába jelzem az igényeimet, hiába sírok, nem reagál rá senki. Álomba sírom magam. Elvesztem a biztonságom és az édesanyámat. Csendes, nyugodt, békés babává változom, aki csak befelé sír. „Ha jó leszek, akkor talán majd szeretnek és gondoskodnak rólam.”
Csecsemőként végtelennek tűnik minden perc, ami az édesanyám nélkül telik el. Elég születés után a fürdetés, mérés, öltözetés idejére eltávolodnom tőle, a biztonságot és szeretetet adó lény számomra teljesen „megszűnhet”. Ha elvisznek esélyt sem kapunk, a biztonságos kötődés kialakulására. Végtelen sok szorongás és biztonságvesztés következhet ebből. Szélsőséges esetben évek telhetnek el és sok-sok terápia, mire megtanulom, hogy lehetnek szükségleteim, kérhetek és kaphatok segítséget. Szabad léteznem.
Szülészeti állapotok
Szerencsére már egyre több helyen van rá lehetőség, hogy születés után a babát hosszabb időre is a mama pocakjára tegyék, minden fürdetés és előkészítés előtt. Arról is gyakran számolnak be anyukák, hogy ha nem is ők, de apa meztelen felsőtestére rátették a babát. Mindamellett sajnos a legtöbb helyen még az évtizedek alatt berögzült protokoll szerint járnak el. Első a fürdetés, mérések, anya ellátása, stb. Ez végtelen szomorúsággal tölt el, mert érzékelem a következményeket. Tapasztalom a hozzám forduló anyukák segélykéréseit. Attól különösen nehéz, hogy kis odafigyeléssel és emberséggel elkerülhető lenne. Talán még úgy is, hogy tudom, mennyire nehéz helyzetben vannak ma az egészségügyben dolgozók.
forrás: Harmonet
