A havazás örömei
Érdekességek2017. január 16.
Huszonéves voltam már, amikor elõször síléc került a lábamra, ráadásul a Tátra havas lejtõin. Fogalmam sincs, mi vehetett rá ilyesmire, én ugyanis a nyarat szeretem. Fõleg akkor, ha van hozzá tenger is. A tél itt, a városban hideg, lucskos, sötét: karácsony után már csak az tartja bennem a lelket, hogy minden egyes nappal közelebb kerül a március.
Mivel teljesen kezdõ voltam, oktatásra is jelentkeztem. A meglepõen meredek gyerekpálya (na jó, dombocska) még nem fogott ki rajtam, de az úgynevezett tányéros sífelvonó nagyobb próbatételnek bizonyult. Annak, aki ilyet még nem látott, hadd mondjam el: ez egy mozgó drótkötélrõl lelógó íves csõ, a végén egy frizbivel. A hegytetõre vágyó fanatikus elõbb hosszan sorban áll, majd amikor sorra kerül, gyorsan a lábai közé kapja a frizbit, megkapaszkodik a csõben, és már suhan is felfelé a hegyoldalon. Elméletben. Akinek ugyanis nem mondják, hogy a tányérra nem szabad ráülni, az a beépített teleszkóp miatt már az induláskor fenékre ül, majd a sorban állók népes csapatának szeme láttára, villámgyorsan megpróbálja kúszva elhagyni a felvonó nyomvályúját, különben megeshet, hogy a következõ vontatott miatta jut hasonló sorsra. Aztán újabb sorban állás, újabb próbálkozás. Nem részletezném, legyen elég annyi, hogy amikor végre sikerült felérnem a hegycsúcsra, és az elegáns tovasiklás helyett kizuhantam a sorból, az addigra összegyûlt kisebb szurkolótáborom hangos tapssal fogadott.
Bár mindenem sajgott, és a ruhám a hótól, a fehérnemûm meg a verejtéktõl volt vizes, csak akkor adtam fel, amikor valaki hátulról a sílécemre lépett, a túlságosan szorosra állított kötés pedig nem oldotta ki a bakancsomat, a térdem megcsavarodott, járás- és síelésképtelenné vált. Utólag beláttam, ez hatalmas jótétemény volt, verõfényes napsütés lévén ugyanis a további öt napban nekem semmi más dolgom nem akadt, mint végtelen nyugalomban napozgatni a teraszon, puha takarók alatt.
Anyósom elmondása szerint életem párjának síelõkarrierje is idejekorán egy hóbuckába torkollott, a család csak azt sajnálja, hogy videofelvétel nem készült róla. A téllel meg úgy van, hogy elismeri a hóesés szépségét, fõleg a meleg szobából egy álmos reggelen. De ha dolgozni indul, egy ilyen álmos reggelen legfeljebb annyit lát a hóesésbõl, hogy le kell söpörnie a kocsit, csúsznak az utak, fõképp pedig hatalmas dugó lesz a városban.
A gyerekek kedvéért az ember persze sok mindenre képes. Tavaly, amikor a Kicsi még alig látszott ki a babakocsiból, a Nagynak vettünk egy szánkót, és a környékbeli dombokon csúszkáltunk vele. Nem voltak ezek hosszú séták, többnyire esténként mentünk, négyesben. Nem tudom, hogy azért, mert ez olyan végtelenül jó móka volt, vagy mert a szánkót egész évben látható helyen, konkrétan a mi hálószobánkban tároltuk, a Nagy egy év alatt nem felejtette el, hogy a hóesés szánkózással jár. Az idén az elsõ komolyabb hó csak a hegyekben maradt élvezhetõ, mi pedig a mindennapos magyarázkodás helyett (mármint, hogy miért is nem szánkózunk a lakótelepi sáros latyakban) a hétvégi hegyvidéki kirándulásra szavaztunk.
A terveinkhez képest kicsit késõn indultunk, mert csak a kocsinál jutott eszünkbe, hogy a babakocsi és a szánkó együtt nem férnek el a csomagtartóban. Anyósomék a város túlfelén laknak, szerencse viszont, hogy otthon voltak, így kölcsön tudták adni a tetõcsomagtartót. Férjem el, majd viszsza, épp véget ért a Némó, mire hazaért. A gyerekek a kocsiban kialudták magukat, így mire Mátraházára értünk, frissen és energikusan vethették magukat a hóbuckák közé. Itt megállapítottam, hogy a babakocsi kiváló támasz elcsúszás esetén, ugyanakkor kissé esetlenül mozog a hóban. Azt is, hogy a járni még nem tudó Kicsi ilyen terepen is vígan szalad négykézláb, és az sem szegi kedvét, hogy viszonylag gyakran arccal fúródik a hótakaróba. Olyankor prüszköl és fintorog, mint egy kismacska. Amikor a férjem újra és újra felvonszolta a dombon a szánkón terpeszkedõ, utasításokat osztogató Nagyot, rácsodálkoztam, hogy túlsúlya ellenére is remek formában van, valamint, hogy bár síelni nem tud, a gyerekkel szánkózást profi módon mûveli. Amikor hazafelé indultunk, õ csak arra csodálkozott rá, hogy alig remeg a keze a kormányon.
Mire az autópályára értünk, a fáradt, boldog, kipirosodott arcú srácok már az igazak álmát aludták. „Helyesek voltak, nem?” – kérdeztem. Életem párja meg hümmögött rá, hogy „Hát igen, tetszett nekik..., és a télnek úgyis hamar vége van…”
Amikor majd ötösünk lesz a lottón, nem alpesi faluba költözünk, az már biztosnak látszik.
forrás: Vital Magazin
